Tizedik fejezet

Ha még csupán a gyermekkorunkat éltük az Erő birodalmába, nem bizonyultam csodagyereknek. Mind többször támadtak hasa nálható megérzéseim, egyre jobban érzékeltem másokat, de aztán fejlődésem megrekedt egy bizonyos szinten. Ha eléggé összpontosítottam, vagy egyáltalán nem gondolkodtam, akkor észrevettem, ha valaki közeledett a kamrám ajtaja felé. Ez persze határozott javuld volt azokhoz az előérzetekhez képest, amelyek még a KorBiz-nál törtek rám, és amelyek a másodperc törtrészével előzték meg magát a történést, de ezeket a képességeimet továbbra sem tudtam a gyakorlatban kamatoztatni úgy, hogy a segítségükkel megtaláljam Miraxot. Ehhez a célkitűzéshez képest túlontúl lassan, túlontúl vontatottan fejlődtem.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csalódtam a felkészülésben. Nem, erről szó sincs. Sőt rengeteg mindent fedeztem önmagamban, amin én is meglepődtem. Nem kerültek elő új adottsál gaim vagy új, eladdig ismeretlen oldalaim, viszont rátaláltam olyan dolgokra, amelyeket rég elfelejtettem.

Skywalker mester elvégeztetett velünk több gyakorlatot, amelyekel a saját tanítómestereitől, Yodától és Obi-van Kenobitól tanult. Ezek zöme apróság volt, amely gyerekjátéknak; tűnt, legalábbis a felszínen. Némelyiket egyenesen ostobaságnak találtam, viszont Tionne és Kirana Ti - a zöld szemű boszorkány a Dathomirról -, valamint Streen, a bespini gázkutató nyílt csodálkozással és humorral közelítettek ezen dolgok felé, ami számomra is megkönnyítette, hogy elviseljem őket.

Luke egy alkalommal félkörbe állított minket a Nagytemplom közelében elterülő füves tisztások egyikén, majd elébünk állt, és megszólalt:

- A mai gyakorlat két részből áll, és a múlt héten tanultakra épül. Akkorr egy egyszerű eljárást mutattam meg nektek, amely a fájdalom elfojtására szolgál. A gyakorlati haszna nyilvánvaló. Ugyanez eljárás lehetővé teszi számotokra, hogy kioltsátok a külvilág ingereit. Ez vajon mire jó? Brakiss?

A szőke férfi szélesen vigyorogva válaszolt:

- Ha például horkol a szobatársunk, kikapcsolhatjuk a hallásunkat.

- Nagyon jó! - helyeselt a mester és elmosolyodott. - Magam is alkalmaztam néhányszor erre a célra. Más ötlet? Kirana Ti felemelte a kezét, és miután Luke intett neki, beszélni kezdett:

- Elsősorban a szemünkre hagyatkozunk, és ha valami megzavarja látásunkat, esetleg nem vesszük észre, hogy valójában mi történik körülöttünk. Ebben az esetben, ha képesek vagyunk kiiktatni ngy figyelmen kívül hagyni a vizuális ingereket, módunkban áll meghatározni, hogy mi zajlik a valóságban.

- Csakhogy ilyenkor megvakulsz - dörmögte a homlokát ráncolva Gantoris.

Kam is beleszólt a kibontakozó vitába:

- Viszont módodban áll majd az Erő-érzékelésedre támaszkodni, nmi bőven kárpótol ezért a hiányosságért. Ha kiiktatod a látásodat zavaró tényezőket, ez az érzéked sokkal pontosabban tájékoztat a környezetedről.

Luke felemelte a jobbját, és bólogatott.

- Mindenkinek jár a pont - közölte mosolyogva. - A kulcs az, hogy meg kell tanulnunk irányítani és ellenőrizni az érzékelésünket. Először is meg kell bizonyosodnotok arról, hogy a beérkező adatok valósak és helyesek. Ha kiszűritek a zavaró tényezőket, vagy felerősítitek valamelyik érzékszerveteket, hogy több információt gyűjtsön be, akkor eléritek ezt a célt. A most következő gyakorlattal ezen fogunk dolgozni. A második részben, amit majd később veszünk, megtanuljuk meghatározni, hogy az, amit érzékelünk, igaz vagy hamis.

Megvakartam a tarkómat, és megjegyeztem:

- Annak eldöntése, hogy mi igaz és mi hamis, nekem eléggé egyértelműnek tűnik.

- A felszínen sok minden tiszta és világos - felelte Luke elnézően mosolyogva -, de az igazság néha a nézőponttól függ. Ahogyan annak idején Obi-van mondta nekem: „Számos igazság, amelybe belekapaszkodunk, nagyban függ attól, hogy honnan nézzük. Szeretnéd, Keiran, ha ezt egy példával is megvilágítanám?

- Jobban szeretek betonnal dolgozni, mint párával - bölcselkedtem megint csak nagyképűen.

- Rendben - mormolta Luke, azzal olyan mélyen leeresztette szemhéját, hogy kék szeméből csupán egy-egy, jégszilánkra emlékeztető szelet látszott. - Mindannyian tudjátok, hogy Darth Vader az egyik leggonoszabb teremtmény volt, aki valaha létezett. Ő lett a Császár gonoszságának jelképe. Ő testesítette meg a gonoszt sokak elméjében, többek között a tiétekben is. - Hirtelen lehalkította a hangját, és szinte suttogva folytatta: - De én mondom nektek, Darth Vader jó volt.

Annyira megdöbbentem, hogy leesett az állam, és miután összedtem magam, hitetlenkedve mormoltam:

- Ez azért érdekes nézőpont.

- Egyvalamit meg kell értenetek - folytatta bólogatva Luke Darth Vader bensőjében mindvégig létezett az az ember, aki ő egykoron volt. Noha a gonoszság sötét rétegei vették körül, ott rejtőzött valahol. Vader utolsó perceiben feltört a felszínre és győzőtt. Darth Vader végül elutasította a gonoszt, amely uralta az egész életét. Szembefordult a mesterével, az uralkodóval, és megölte őt

Brakiss felkapta a fejét, és közbeszólt:

- Én úgy tudtam, hogy az uralkodót te ölted meg!

- Én okoztam a Császár pusztulását - magyarázta Luke -, azzal, hogy kihoztam Vaderből a jót, és rávettem őt, hogy megváltozzon. Én csupán a változás eszköze voltam, azé a változásé, amely lehetővé tette Vader számára, hogy visszatérítse önmagát a jó oldalra.

Ebben a pillanatban eszembe jutott a mester egyik korábbi kijelentése. Akkor azt állította, hogy a húga és a barátai szeretete volt az, ami visszahúzta őt a sötét oldalról.

- Biztosan rendkívüli vonzerőt gyakoroltál rá - jegyeztem meg halkan.

- Igen, így történt - erősítette meg a feltevésemet Luke. - A szeretet rendkívül erős és hatékony fegyver a sötét oldal ellen. Engem a húgom szeretete mentett meg. - Egy pillanatra elhallgatott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán felemelte a fejét, és hozzátette Darth Vadért pedig a fia szeretete mentette meg.

Szeretném állítani, hogy azonnal felismertem a mondat jelentését és jelentőségét, mivel annak idején, a KorBiz-nál alaposan belém verték, hogyan elemezzem a vallomásokat, és hogyan derítsem ki, hogy a bűnözők valójában mit beszélnek. A tény viszont az, hogy Luke szavaiból olyan büszkeség és szenvedély áradt - meg egy árnyalatnyi félelem is -, hogy úgy éreztem magam, mintha eltalált volna egy ionágyú. Végigfutott hátamon a hideg, és majdnem hangosan felnyögtem, amikor végül berobbant az agyamba a felismerés, miszerint Darth Vader fia nem más, mint Luke Skywalker.

Mélyet lélegeztem, és ismét bólintva kijelentettem:

- Hát ez is egy érdekes nézőpont.

Abban a tudatban, hogy mennyire tiszteltem apámat és az ő emlékét, mélységesen együtt éreztem Luke-kal. Vele ellentétben nekem megadatott, hogy ismerjem az apámat és rengeteget tanuljak tőle. Mialatt végrehajtottuk azokat az egyszerű gyakorlatokat, eszembe jutott, hogy gyerekkoromban sokszor figyeltem az apámat, mialatt valami hasonlót csinált. Ahogyan minden gyerek tett volna, úgy én is utánoztam őt, ő pedig tanítani kezdett. Persze, a lelkemre kötötte, hogy mindez csupán a kettőnk játéka, vagyis másoknak nem szabad beszélnem róla. Nem mutatott semmi olyant, amivel az ifjonti lelkesedéstől hajtva kérkedhettem volna mások előtt, és talán felfedtem volna különleges képességeimet a Császár Jedi-vadászai előtt. Ám a tanításai még így is egyfajta alapot képeztek a jelenlegi tanulmányaimhoz, amelyek nélkül valószínűleg kudarcot vallottam volna.

Milliónyi kérdésem lett volna Luke-hoz. Szerettem volna megkérdezni tőle, mikor és hol szerzett tudomást arról, hogy Vader az apja. Mindeddig csak azt hallottam és olvastam róla mindenütt, hogy „korán elárvult hős, egy sivatagbolygóról”, és szerettem volna Idegismerni minden részletet, hogy betölthessem az életrajzában tátongó űrt. Azzal, hogy feltárta előttünk a kegyetlen igazságot, egy csapásra mélységet adott mindannak, amit elmondott nekünk. A legnagyobb diadal órájában elvesztette a célt, amit keresett. Visszatérítette az apját a világos oldalra, de röviddel ezután el is vesztette őt.

Nekem legalább - noha szintén elvesztettem az apámat – számtalan szép emlékem maradt.

Luke maga elé, a talajra szegezte a tekintetét, mintha bűntudat gyötörte volna.

- Részben azért mondtam el nektek mindezt - mondta aztán, hogy megadjam Keirannak a kért példát, részben pedig azért, hogy ledöntsek egy akadályt, ami köztetek és köztem állt. Meg kell értenetek, hogy egyetlen döntés sem végleges. Ha el akarjátok kerülni a sötét oldal csábítását, állandóan ébernek kell lennetek. Ha mégis áldozatául estek a sötét oldalnak, visszatérhettek onnan. Engem visszatérítettek. Most pedig szeretnék úgy utat mutatni nektek, hogy sose bukjatok el. Most már ismeritek a legnagyobb titkomat. Rátok bíztam, és ha szeretnétek rám bízni azon titkaitokat, amelyek a Ieghevesebben kínoznak benneteket, szívesen meghallgatlak titeket. Lassan felemelte a fejét, és az arca felderült, amitől egy csapásra szertefoszlott az a nyomott hangulat, amely az iménti percekben telepedett a csapatra. - Ha tovább töprengenénk ezen, azzal csak elpocsékolnánk az időt, így aztán térjünk vissza a gyakorláshoz. Azt kérem tőletek, hogy válasszatok magatoknak párt, és mindannyian tegyétek szabaddá a bal alkarotokat! Aztán keressetek egy-egy apró követ, fogjátok a jobb kezetek mutató- és hüvelykujja közé! Ezt követőfen hunyjátok be a szemeteket, és a tanultak alapján szüntessétek meg az érzést az alkarotokban! Ekkor az Erőn keresztül összpontosítsatok a társatokra, és vigyétek a követ olyan közel az alkarjához, amennyire csak tudjátok! Amikor az Erőn keresztül érzékelitek, hogy a kő elérte a bőrötöket, óvatosan kopogtassátok meg a társatok karjátl I A cél az, hogy a lehető legközelebb vigyétek a követ a társatok karjához, anélkül hogy ténylegesen hozzáérintenétek, és csak akkor reagáljatok, amikor érzékelitek, de a bőrötökön nem érzitek az érintést!

Az én társam Tionne lett. Letérdeltünk egymással szemben, felgyűrtük az ingünk ujját a bal alkarunkon, amit aztán köIcsönösen odanyújtottunk a másiknak úgy, hogy a tenyerünk felfelé nézem A szabad kezünkkel kerestünk egy kisebbfajta kavicsot, amit a másik alkarja fölé tartottunk. Bátorítóan rámosolyogtam Tionne-ra, majd lehunytam a szememet, és kiiktattam az érzést a bal alkaromban. És ekkor megpróbáltam érzékelni Tionne jelenlétét.

Ha azt állítanám, hogy kiterjesztettem a tudatomat, erősen túloznék. Szerettem volna erőteret létrehozni a testem köré, amely lehetővé tette volna, hogy az érzékelésem köre kitáguljon, és magába foglaljaTionne-t, de azzal szembesültem, hogy a kísérlet annyira nehéz és fájdalmas, mintha megpróbálnám a puszta akaratommal felhasogatni a bőrömet annak érdekében, hogy az izmaim szabadon szétterjedhessenek. Vettem egy mély lélegzetet, lassan kifujtam a levegőt, és ismét összpontosítottam, néhány pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mit kéne tennem, és ráeszméltem, hogy túl nagyra akarom nyitni a tudatomat. Először is kizárólag Tionne karját kellett érzékelnem, nem az egész testét. A Leszűkített feladat már sokkal kezelhetőbbnek tűnt, és azonnal éreztem, hogy új erőre kapó önbizalmam energiát gerjeszt a bennem. Aztán ugyanezt a gondolatmenetet követve arra is rájöttem, hogy nem kell milliméteres pontossággal érzékelnem, hogy hol van a társam karja és keze, mivel mindkettő eléggé nagy. Ezen szempont alapján gondolkodva észleltem, hogy a kezemen sorakozó szőrszálak apró Erő-nyúlványokat bocsátanak ki, amelyek halványan derengő hálóvá szövődnek. Amint megéreztem, hogy ezt megérinti valami, tovább finomítottam és mélységében is kiterjesztettem, így amikor Tionne kavicsa közeledett a bőrömhöz, éreztem, hogy sorra áthatol az energiarács egymás alatt elhelyezkedő rétegein, elégedetten mosolyogtam. Az érintés és a nem-érintés közötti különbség egyetlen réteg volt, egy alig egyetlen mikron vastagságú réteg, ám ezt könnyűszerrel érzékeltem, amikor sikerült kellően összpontosítanom. Amint a társam kavicsa megérintette a bőrömet, és szétválasztotta az utolsó réteget, felnyújtottam a mutatóujjamat, és finoman megkopogtattam Tionne könyökét. Ő erre halk hördülés kiséretében fellélegzett, én pedig még szélesebb mosolyra húztam a számat.

Ezt követően a jobb kezemre irányítottam minden figyelmemet. Energiacsápokat bocsátottam ki az ujjaimból, és egyfajta burkot szőttem belőlük a kövem köré. Az alapján formáltam meg, amit az ujjammal tapintottam. Ott, ahol a kő érintkezett a bőrömmel, a burok felbontása nagyon finom volt, de eléggé homályos és határozatlan maradt azon a részen, ahová a kő alsó hegyét képzeltem. Ettől függetlenül lejjebb eresztettem a kavicsot, Tionne karja felé, és megszíneztem az érzékelőburkomat. Az alsó hegyét zöldre festettem, és azzal párhuzamosan, hogy ez a rész mind közelebb került a társam kezéhez, fokozatosan sárgára váltott. Amikor az utolsó réteg vörösbe fordult, mozdulatlanná dermedtem, anélkül hogy hozzáértem volna Tionne-hoz. És ekkor ő megütögette a könyökömet.

Hátrahőköltem és az érzékelőburkom szempillantás alatt: szertefoszlott. Mélyeket lélegezve ismét megteremtettem, és tovább finomítottam a formáját. Megint ereszteni kezdtem a kavicsot, és megálltam, amikor úgy gondoltam, hogy mindjárt eléri Tionne de csak a hatodik kísérletre sikerült olyan pontosan meghatároznom a kő alakját, hogy meg tudtam állítani, még mielőtt hozzáért volna a társam bőréhez.

Tovább folytattuk a gyakorlatot, és hamarosan derűs kacagások, illetve diadalittas kurjantások verték fel a tisztás csendjét. Egyre jobb hangulatban végeztük a feladatot, aztán már ugrattuk is egymást. Mialatt a gyakorlat mindinkább játékká vált, azon kaptam magam, hogy egyre könnyebben vetítem ki az érzékelőhálómat, és egyre nagyobbra sikerül tágítanom. A lelkem mélyén szerettem volna felderíteni vele Tionne arcát, hogy tudjam, a társam mikor mosolyog, mikor préseli össze a száját annak jelenként, hogy elmélyülten pontosít, de ellenálltam a kísértésnek.

Elsősorban azért nem akartam a kelleténél jobban érzékelni Tionne-t, mert rájöttem, hogy veszélyesnek tartom őt. Igen, gyönyörű volt, és rendkívül vonzó, bár a haj- és bőrszíne miatt nem mondhattam volna rá, hogy az „esetem”. Arra is rájöttem, hogy nem a megjelenése miatt jelent veszélyt rám nézve, hanem azért, mert rendkívül nyitottan és barátságosan közeledett mindenkihez? Ha ebben az időszakban azt kérdezték volna tőlem, hogy ki lesz a csapatunk lelke, őt neveztem volna meg. És mint ilyen, ha tudta volna, hogy ki vagyok, és hogy miért léptem be az Akadémiára, bizonyosan megpróbált volna vigaszt nyújtani.

Vigaszt, amire rettentő szükségem lett volna, és amire forrón áhítoztam.

Vigaszt, amiért szörnyű árat fizettem volna. Nem amiatt aggódtam, hogy Tionne esetleg elcsábít. Feltételeztem, hogy nem érdeklem őt, míg engem biztosan nem érdekelt senki a feleségemen kívül. Az aggasztott, hogy az együttérzése különös hatást gyakorolhatna rám. Az apám halála után eléggé bezárkóztam, csupán néhány - igen kevés - jó barátommal osztottam meg a gondolataim. Aztán a Miraxszal kialakult kapcsolatom jóvoltából nyitottabb lettem, és bár képes voltam felszabadultan viselkedni a barátaimmal, tréfálkoztam velük, és elviseltem az ugratásaikat, továbbra is nagyon féltem a sebezhetőségtől.

Ez részben a munkámból fakadt. A KorBiz-nál más már nem is hiányzott volna nekünk, mint hogy egy bűnöző felfedezze, hová kell lesújtania, hogy érzelmi sérülést okozzon. Az összecsapások során el kellett fojtanunk az érzéseinket, és mindazokat, akikkel a hivatásunk gyakorlása során találkoztunk, úgy kellett kezelnünk: „ők”. Ők nem a családunk, és nem is a szervezetünk tagjai. Ők nem is valósak, ennélfogva az, amit gondolnak és mondanak, mit sem számít nekünk. Ez a fajta szándékos elidegenedés lehetővé tette számunkra az elkülönülést. Azt az elkülönülést, amelyre szükségünk volt annak érdekében, hogy életben maradjunk és megőrizzük a józan eszünket, mialatt iszonyatos tragédiákkal és kegyetlen bűntettekkel foglalkoztunk.

Még a Zsivány-osztagnál is áldozatául estem a belém rögződött távolságtartásnak. Amikor életét vesztette valamelyik barátom, rettenetesen fájt, így aztán visszafogtam magam, és nem barátkoztam össze az újonnan érkező pilótákkal. Igazából nem is döbbentem rá, hogy mit művelek, mígnem Wedge egy napon felhívta rá a figyelmemet. Szomorkásan mosolygott rám, és elmesélte, hogy régebben ő is ugyanígy viselkedett, de azzal, hogy legyőzte ezt a természetes hajlamot, jobb kapcsolatokat tudott ápolni a pilótákkal, ennek révén segíteni tudutt nekik, hogy jobbá váljanak, így aztán ritkábban esett meg, hogy elveszítette valamelyiküket.

Az érzés, hogy Tionne veszélyt jelent rám, újabb falat emelt a szívem köré. Gyanítottam, hogy ez ugyanúgy akadályozni fog abban, hogy merítsek az Erőből, mint az önhittségem. A sebezhetőségtől való félelem csupán a személyiségem egyik oldala volt. Tudtam, annak érdekében, hogy kiteljesítsem a képességeimet, le kell rombolnom vagy meg kell kerülnöm ezeket a falakat, de egyelőre nem tudtam kitalálni, hogy ezt hogyan hajtsam végre. A bensőm vizsgálatából Luke hangja szakított ki:

- Most, anélkül hogy kinyitnátok a szemeteket, vagy eltávolodj nátok a társatoktól, rakjátok a követeket a tenyerébe! Ezt követően terjesszétek ki a tudatotokat, keressétek meg a követ, és az Erő segítségével mozdítsátok meg! Ez nagy és fontos lépés mindannyiótok számára. Egészen mostanáig passzív érzékelésre használtuk az Erőt, hogy megnöveljük az észleléseink hatókörét. Most közvetlenül fogjuk alkalmazni az Erőt, és az energiái segítségével elmozdítjuk a követ. Ha fel tudjátok emelni a társatok kezéből, annál jobb!

Éreztem, hogy Tionne kavicsa megérkezik a tenyerembe.

- Ez csodálatos lesz, Keiran - suttogta izgatottan Tionne. - Száz és száz mesét hallottam már arról, hogy a Jedik képesek lebegtetni mindenféle tárgyat.

- Igen, biztosan jó lesz - dörmögtem, azzal a társam kezébe pottyantottam a kavicsomat, és minden azzal kapcsolatos érzésetíl azonnal elillant, ami nem sok jót jósolt. Lenyúltam, és éppen csak megérintette az ujjammal, mert azt reméltem, hogy tapintással rátalálok a korábbi energiák maradványaira, és esetleg felélesztem őket.

- Hé, Keiran - suttogta nyomban Tionne -, hozzáértél az ujjaddal.

- Igen, tudom. Bocsánat.

Vettem egy mély lélegzetet, és lassan engedtem ki a levegőt. Összedtem a gondolataimat, és ismét létrehoztam az érzékelőhálómat. Nagyobbra tágítottam, majd lefelé irányítottam, és feltérképeztem vele Tionne kezét. Érzékeltem a bőrét, de még azt is, hogy az Erő hogyan áramlik a testében. Érzékeltem valamilyenfajta rezonanciát, és ennek közepén felfedeztem egy többé-kevésbé gömb formájú holtteret. Egy ütemmel később rájöttem, hogy a kő az, nem lehet más. Elmosolyodtam, és minden akaraterőmet a kőre irányítottam, hogy megmozdítsam, de nem történt a világon semmi.

Nem sokat segített, hogy ezekben a pillanatokban Tionne kavicsa úgy táncolt a kezemben, mintha földrengés rázta volna a környéket. A társam pedig részben visított, részben boldogan kacagott,amivel elárulta, hogy ő is érzékeli a kő mozgását. A vegytiszta öröna hulláma szakadt ki belőle, és söpört végig rajtam, mire önkéntelenül elmosolyodtam, noha az én kavicsom olyan mozdulatlanul hevert, akár a Nagyszentély alapkövei.

Ismét megpróbáltam odébb lökni, de ez a kísérletem is kudarccal zárult. Kinyitottam a szememet, és Luke-ra pillantva megjegyeztem:

- Azt hiszem, nem történik semmi.

- Ne gondolkozz - felelte mosolyogva a mester -, hanem érezz! Meg fog történni.

- Még a kövön lévő port sem mozdítottam meg - dünnyögtem a vállamat vonogatva.

- Azért vallasz kudarcot, mert nem hiszel - felelte Luke, és a karjait széttárva végigmutatott a többieken. Sietve körülnéztem, és azzal szembesültem, hogy Tionne kavicsának apró ugrásai jelen téktelenek ahhoz képest, amit mások elértek. És ami mind közül a legrosszabbul érintett: Gantoris legalább tucatnyi követ keringetett a feje körül különböző sebességgel.

- Mint láthatod, nem számít a nagyság, és nem számít a mennyiség - magyarázta Luke. - Ha hiszel, megnyitod az utat az Erő előtt, hogy szabadon átáramoljon rajtad.

Megráztam a fejemet, és kissé csalódottan közöltem:

- Hiszek én, de a jelekből ítélve nem eléggé.

Gantoris kinyitotta a szemét, Streen feje felett rám nézett, és odakiáltott nekem:

- Te a kudarcban hiszel, Keiran, ezért vallasz kudarcot. Ez egy végtelen körforgás!

Luke intett egyet a jobbjával, mire a Gantoris feje körül keringő kövek felemelkedtek a magasba. Bonyolult mintázat mentén kezdtek röpködni, és egyre gyorsultak, míg végül nem is lehetett szemmel követni a mozgásukat. Luke néha összeütköztette őket, ilyenkor szikrák villantak itt-ott, és mi, a tanítványok csak ezeket láthattuk.

Végül a kövek - akár a zsákmányt üldöző piranja-bogarak - egyszerre elszáguldottak, és eltűntek a fák legfelső ágai között.

- Tudnod kell, Gantoris - mondta ekkor mosolyogva Skywalker mester hogy csakis egyetlen körforgás létezik, amely sosem szakad meg. Ez pedig az élet körforgása, és az élet az, ami megteremti az Erőt. Csakis akkor érhettek el sikereket, ha megtanuljátok érzékelni, megérteni és irányítani az Erőt. Az ütem egyénenként változhat, de mindannyian ugyanazt a fejlődési utat fogjátok bejárni. Számítanunk kell arra, hogy néha megrekedünk, sőt visszaesünk a fejlődésben. A siker és a kudarc mindig is része lesz a felkészülésnek.

- De nem az enyémnek - jelentette ki konokul Gantoris, és hfl tározottan megrázta a fejét. - Én nem vagyok hajlandó kudarcot vallani.

Végigszaladt a hideg a hátamon. Sokszor találkoztam már ezzel hangnemmel, noha más szavak kíséretében. „Sosem kapsz el élve Kor Biz” - így hangzott a mondat, és szinte mindig katasztrófa követte. Mi a Jedi Akadémián azt igyekeztünk megtanulni, hogyan; manipuláljuk az energiát, amely egyben tartja az egész világegyetemet. Belegondolni sem mertem, hogy Gantoris kijelentéséből miféle tragédia születhet.